Elégedetten léptem ki az utcára. Mosollyal ajándékoztam meg a szétfagyott járókelőket.

Jézus, de hideg van. Azonnal le is fagyott a mosoly az arcomról.

Vacogva összébb húztam őszi, átmeneti kabátomon a cipzárt. Bár van télikabátom, úgy nézek ki benne, mint egy Michelin baba. Hogy melegít-e? Persze, de kit érdekel?

Átfújt a szél a nadrágomon is. Lyukas, szaggatott farmert kellett felvennem, mert nagyon szép gömbölyű benne a fenekem. Mínusz nyolc fok van. Nem vagyok normális.

Az autómba behuppanva sem változott a helyzet, mivel nem luxusmodellel járok, így az ülésfűtésről csak álmodozhatok. Rádermednek az ujjaim a kormányra. A leheletemtől nem látom az utat. Na, jó. Várok egy kicsit, míg bemelegszik. 1100 kiló vas. Vajon tavaszig beindul a fűtés? Akkor meg már minek? Dörzsölgettem, lehelgettem a tenyeremet.

A kocsi mellett elment két fiatal srác. Benéztek és kiröhögtek. Bevett módszeremmel élve, egyszerűen kinyújtottam rájuk a nyelvemet. Nekem most ezt is lehet, semmi nem ronthatja el a kedvemet.

Ebben a pillanatban a jobb oldali ablakon kopogtattak. Nem láttam, ki az, mert teljesen be volt fagyva az üveg.

Megnyomtam a gombot, s az ablak reccsenve indult meg lefelé. Ha eddig még nem fagytam volna meg teljesen, most biztosan meghűlt az ereimben a vér.

Egy munkatársam volt az.

-              Kerekes! Hogy-hogy nem vagy bent?

Már a látványa is idegtépő volt, de az, hogy a vezetéknevemen szólított, még plusz növelte megaláztatásomat.

-              Beteg vagyok. Szerintem, jobb, ha most nem is közelítesz. Vírusos hasmenéssel küzdök, lázas vagyok. Ha jól tudom, gyerekeid vannak. Haza ne vidd ezt a kórságot. - hadartam el betanult alibimet.

Hazudtam, mint a vízfolyás. Ráadásul extra jó pontot szereztem nála, ugyanis egyáltalán nincsenek gyerekei. És férje sem. Sem pasija, szeretője, ágyasa, kóbor numerája. Szerintem még a ház gondnoka is nő, és a postás, a tévészerelő, a buszsofőr, mindenki. Nincs épeszű férfi, aki a közelébe merészkedne. A mellettem lévő irodában dolgozott. A meg nem értett negyvenesek táborát gazdagította. Inkább szegényítette. Szerinte tizenöt, de látszatra huszonakárhány kilós túlsúllyal küzdött. Vagyis a küzdelmet már rég feladta. Azzal próbált kompenzálni, hogy a nála fiatalabb és soványabb nőkről gyártott gusztustalan pletykákat. Rettenetesen frusztrálta korom és a hozzá képest kóros soványságom. Még jobban lefittyedt a szája, mikor rájött, hogy áldásos hasmenésben szenvedek, hiszen ettől még könnyebb leszek. A szemében egy rohadt mázlista vagyok, ráadásul nem is dolgozom. Lesz mit mondani a főnöknek.

Láttam a szemén az elvetemült utálatot. A szája mosolygott, de engem nem lehet átvágni. Elképzeltem, ahogy beér a munkahelyre, fog egy bögre kávét, majd bekopog Gizikéhez, a könyvelőhöz és gúnyos arccal felkiált.

„Nem fogjátok elhinni, kivel futottam össze az imént! A mi kis Kerinkkel. Éppen autókáztatta a fokhagymagerezd seggét valahová, ami nem itt van ugyebár - nézett körül jelentőségteljesen az irodában. Most ő volt a középpontban. - Azt mondta, hogy beteg, de egy szavát sem hiszem. Tuti egész éjjel valami pasival hentergett, most meg nem tud jönni dolgozni, mert fáradt szegény. Abban sem vagyok biztos, hogy nem valami kolléga van a dologban. Lehet, hogy a főnök?”

Jelentőségteljes hallgatás, szemöldök-húzogatás, hümmögés. Na, így születnek a városi legendák. Mire legközelebb megyek dolgozni, már azt is tudni vélik, ki az a szerencsés vagy szerencsétlen delikvens, akit az ágyamba hazudtak a hétvégén.

Ha magas pozíciójúval sikerült összeboronálniuk, akkor mindent kitalálnak, hogy kedvezzenek nekem. Ez a szerencsésebb verzió.

Ha valami sofőrt találtak ki nekem, akkor összesugdosnak a hátam mögött. Kuncognak. Ha véletlenül egy légtérbe kerülök a kinézett hímmel, akkor meg kétértelmű - szerintük poén, szerintem szánalmas - megjegyzéseket tesznek. A fiú, rossz esetben nem tudja, miről van szó. Én meg bocsánatkérő tekintettel nézek rá. Ebből persze megint újabb suskus születik. Volt olyan, hogy hetekig átmentek a folyosó másik oldalára, mikor én közeledtem. Megkérdeztem egy jó fej kollégámat, mit csináltam már megint.

Elkövettem azt a hibát, hogy lementem az orvosiba. Felfáztam, így kértem valamilyen gyógyszert. Nem is volt fontos, teljesen banális, hétköznapi női ügy. Másnapra úgy kinőtte magát a dolog, hogy a brancs tudni vélte, nekem bizony tripperem van. Mintha az legalábbis cseppfertőzés útján terjedne. Szép történet. Volt, hogy hetekig nem hallottam magamról semmit. A hallgatás is gyanús. Hogy-hogy nem csináltam semmit mostanában? Kiderült, hogy új lány érkezett, így már nem is vagyok érdekes. Már fél éve dolgoztam ott, mikor odajött egy idősebb, gyakorlatias és pletykatéren igen rutinos osztályvezető. A fülembe súgta:

„Kisanyám, járjál velem ebédelni. Inkább higgyék azt, hogy velem dugsz, mint hogy mindenkivel.”

Ettől fogva elültek a pletykák.

És most, most megint ürügyet szolgáltattam egy jó kis beszédtémára. Ha nem dugsz egyvalakivel, akkor mindenkivel. Ha senkivel, akkor leszbikus vagy. Ha nem jársz be, akkor az is gyanús, ha igen, az meg felettébb. Nem tudsz jó lenni!

Még egy jóindulatú mondatot elejtett búcsúzóul.

-              Remélem, nem tart sokáig ez a kórság. Nehogy véletlenül valaki a cégtől elkapja! - nézett rám jelentőségteljes felsőbbrendű mosollyal a tokája mögül.

-              Most megyek a dokihoz, majd megmondja, mit kell tennem. Minden esetre puszit, azt nem adok! - szórtam rá vissza a jóindulatot.

Azzal egy kövér gázzal faképnél akartam hagyni. Csak úgy pörögtek a nyári gumik a jégen, anélkül, hogy egyetlen centit is haladtam volna előre.

A hatásosra tervezett elindulásom, szánalmas lefulladásba torkollott. Az ABS lámpa fel-felvillant a műszerfalon, majd feladta, és riadt sípolással jelezte, hogy ő bizony leblokkolja a kerekeket.

Nagy nehezen kicsúsztam a parkolóból, és végre ott tudtam hagyni a még mindig felháborodott arcot vágó pletykafészket. A visszapillantóból láttam, hogy sértetten áll az út szélén, csípőre tett szájjal, uralta a tükrömet.

Még jobban beletapostam, így aztán másodpercek alatt eltűnt a látóteremből. Na, most aztán ad az arcomnak! - Gondoltam.

Engem már ez sem érdekelt.

Amint bekanyarodtam a következő utcába, már Balázs járt a fejemben. Mit csinálhat most? Az órámra pillantottam. Tizenegy. Gondolom, elmélyülten festeget valamit. És közben azon morfondírozik, hogyan és mivel tudna előrukkolni, hogy randevút kérhessen tőlem.