Amikor Budapestre költöztem, sírógörcsöt kaptam a metróhálózat labirintusát és a BKV- járatok útvonalait meglátva. Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek tájékozódni itt. Mindig mindent a Dunához viszonyítottam, és igyekeztem tőle nem eltávolodni. Később, mikor már tudtam, mikor, hol kell átszállni, kicsit nagyobb biztonsággal utazgattam.

Aztán eljött az idő, hogy életem első autóját megvegyem. Azt a pár hónapot, amit átéltem az akklimatizálódás címén, senkinek sem kívánom.

Az én kicsi kocsim ott állt szépen a házunk előtt. Minden nap imádkoztam a Jóistenhez, hogy adjon bátorságot beleülni, és a fővárosban közlekedni.

De nem adott. Egy hónapig minden este megsimogattam és sírtam, mert nem mertem az autómat egy ilyen hatalmas városban még csak beindítani sem.

Vidékről költöztem fel. Ott volt három lámpa, meg öt kereszteződés. Mindenki negyvenöttel ment, szépen lelassítottak a zebránál, ha állt ott gyalogos, ha nem. Szóval, az éti csiga mentalitásával akartam a gepárdok földjén közlekedni.

Aztán, egy szép napon, vasárnap éjjel kettőkor, mikor mindenki alszik, beültem az autómba és elmentem az Erzsébet-hídig. Mennyei mámorban úsztam. Nem tudtam elképzelni, mitől féltem annyira.

Másnap reggel jöttem rá, mikor az előző éjszakai bátorságommal felvértezve reggel munkába indultam. Sejtettem, hogy kicsit több időt fog igénybe venni a beérkezés, ezért negyed nyolc helyett fél hétkor indultam el.

Elkéstem.

Bőgtem és ordítottam mindenkivel, aki túl közel jött, vagy túl gyorsan. Indexelés nélkül elém vágott, vagy átment a piroson. Féltem én taxistól, buszsofőrtől, a bálna Mercistől és fekete BMW-stől, de leginkább a kis fehér autóban ülő szőke nőktől, és a bordó Lada Samarában helyet foglaló idősödő úrtól és kedves mellette ülő nejétől. Volt, hogy azért nem mentem el egy-egy találkozóra, mert nem tudtam sávot váltani. Ilyenkor hazamentem, majd felhívtam az illetőt, hogy bocs.

Három hónap alatt gyomorfekélyt kaptam, majd beilleszkedtem és elbunkultam. Akárcsak az összes többi itt élő budapesti.

Ma már kellően pofátlan vagyok és dinamikus. Viszont mindig jelzek, ha sávot váltok, és nem dudálok rá a tanuló vezetőkre. A buszokat konzekvensen nem engedem be magam elé, de cserébe nem használom a számukra fenntartott buszsávot, jogtalan előnyszerzés céljából.

Minden további nélkül ráhúzom a kormányt azokra, akik olyan veszélyesen előznek meg, hogy majd összetörik az autóm oldalát, és szemrebbenés nélkül lelassítok húszra azok előtt, akik a belső sávban negyvenhattal mennek, feltartva ezzel az amúgy kilencven kilométeres sebességgel használható főútvonal forgalmát.

Ez lettem én, a szerény vidéki lányból, elvetemült Schumacherné Asszony.